« vissza

Bujdos Attila: Nézőpont: Ajtók

2017. október 24.

Mihez kezdjünk a saját rossz érzéseinkkel? Elfogadható-e, hogy az enyészet veszi birtokba a vasgyárat? – Bujdos Attila írása.

„Erős a kötődésem a gyárhoz, valamiféle adósságom van magam felé ebben az ügyben.” A művész beszél így – Varga Éva vasgyári ajtókat fotózott, a felvételekből a miskolci főutcán nyílt kiállítás, a Capri cukrászda kirakatában.
Szem előtt van. Sok szép ábrázolás, nagyjából az élet teljes hiánya az összes képen, az ajtó – számtalan alakban – a tehetetlenség jelképe: mindegy is, hogy nyílik-e valahová, mindegy is, hogy mi van mögötte, értelmes-értelmét veszített, szép-megcsúfult, megmentésre érdemes, vagy teljesen fölösleges – ez már elmúlt, vagy éppen most múlik, a mi időnket használva, a romlás kortársaivá téve bennünket. Varga Éva szavaival: a gyár szempontjából ez az utolsó utáni pillanat. Átengedjük magunkon az ajtók látványát, és a fotók nézőjeként nehéz lenne rávenni magunkat a vitára, mert amit mutat, több mint meggyőző. Rendesen rátelepszik az emberre a szomorúság.
A bánat persze fontos érzés, még akkor is, ha nem kifejezetten produktív, de legalább létező viszonyról árulkodik: vagyunk valakik, gondolunk valamit arról, ami elénk kerül, amiben benne vagyunk. Valahogyan lényeges a számunkra, vagy legalább nem közömbös. Lehet az alkotó szempontja pusztán esztétikai (szerintem nem csak az), de a befogadó reakciója szükségszerűen meghaladja a műélvezet határait. Mihez kezdjünk a saját rossz érzéseinkkel? Elfogadható-e, hogy az enyészet veszi birtokba a vasgyárat, amint a termelés kivonul onnan? Úgy kell lennie, hogy a jobb időket kizárólag a rosszabbak követhetik? Van-e dolgunk ezzel?
Túl azon, hogy Varga Éva művészete jó és eleven művészet (hiszen nem tehetünk úgy, mint ha megkerülhetnénk, amit elénk hozott), arra is emlékeztet, hogy az utóbbi időben szinte kizárólag a művészeknek volt érvényesnek tűnő mondanivalójuk a gyárról a közösség számára (például, hogy ez így nem maradhat, és hogy mit kellene tenni). A helyi hatalom viszont elveszíteni látszik az élénknek eddig is nehezen nevezhető érdeklődését, ami nem túl jó hír, sem a helyi hatalom megítélése szempontjából (hogy akkor mire figyelnek, kinek a szavára adnak, mi éri el az ingerküszöbüket egyáltalán), sem a jövőt illetően, mert hát nem mindegy, hogy a jövő formál majd minket, vagy nekünk is jut azért némi szerep a jövőformálásban. Nem mindegy, hogy a tehetetlenség rossz érzéseinket tápláló düledéke marad a vasgyár a város szívében (hogy talán kezdhettünk volna valamit vele, de megint egyszer nem vettük észre a lehetőséget, vagy észrevettük ugyan, de engedtük kisiklani az ujjaink közül), vagy a változás bizonyítéka lesz.

- Bujdos Attila -

tovább az eredetihez »




« vissza|a lap tetejére