« vissza

Hajdu Mariann: Magánleltár vasgyári ajtókból



Miskolc – A gyár utolsó utáni pillanatait mutatja be Varga Éva most nyíló kiállítása a vasgyárról.

Ajtók. Az egyik elé bokor nőtt, a másikat repkény fonja be, van amelyiket befalaztak. A következőn rács. Akad olyan, amelyről lekopott a festék, de van, amit frissen festettek. Az ajtókat Varga Éva szobrász fotózta tavaly nyáron a vasgyárban, csütörtökön nyílik kiállítás belőlük a miskolci Capri cukrászda kirakatában.
Egy hetet töltött tavaly a gyár területén nyolc képzőművész a MissionArt Galéria művésztelepeként, hogy „megihlesse” őket a gyár. Köztük volt ön is. Akkor azt mondta, még gyűjtögeti az élményeit, még nem tudja, mi lesz belőlük. Miért éppen ajtók lettek?
Varga Éva: Erős a kötődésem a gyárhoz, valamiféle adósságom van magam felé ebben az ügyben, de hogy pontosan mi, nem tudom. Ezért is örültem a meghívásnak, és azért is, mert éreztem, ez az utolsó alkalmak egyike, hogy a gyárral való viszonyommal kezdjek valamit. Jó volt, hogy bejárhattuk az egészet. Elkezdtem fotózni, eleinte főleg ablakokat és lámpákat, aztán rájöttem, hogy az ajtók azok, amik a legtöbbet mondanak arról, hogy mi volt ez a gyár valaha, és mi maradt meg. Az ajtók az üzemcsarnokokból nyíltak, naponta 10 ezrek jártak rajta be és ki. Érdekes megfigyelni, hogy mi lett velük, működnek-e ma, vagy sem. Óriási részük elhalóban van.
Valóban izgalmas megfigyelni őket, mennyire sokfajták. Kétszáz ajtó. Miért épp ennyi?
Varga Éva: 345-öt fotóztam, ebből látható most kétszáz. Úgy éreztem, az összes túl sok lenne, ennyi viszont kell: ez az a mennyiség, ami még átlátható, amely viszont elég monumentális ahhoz, hogy kikerülhetetlen legyen a tudomásul vétele. Nem jó fotók ezek fotós értelemben, nem is eredeti a koncepció, valamiféle leltár. Ez is a kiállítás címe: leltár. Állapotrögzítés, mégpedig magamnak.
Fontos a sorrend?
Varga Éva: Az mindegy volt. Először megpróbáltam őket csoportosítani, aztán rájöttem, nem érdemes. Hagyni kell az esetlegességet. Bár külön-külön is érdekesek, de engem az rendített meg, amit kirajzol a sor. Az elmúlásnak, a romlásnak is megvan a maga esztétikája, hiába próbál az ember elhatárolódni tőle egy ideig. Az elmúlás rémisztő, de észre lehet venni benne a szépségét: például érdekesen kopik a festék, vagy különös az árnyékok játéka. Elkeserítő látvány, de szép is, kicsit szégyellem is magam emiatt az érzés miatt. De próbáltam a két érzést egyensúlyozni a magam számára, nem elbillenteni egyik irányba sem, mert akkor már nem hiteles. És végig éreztem – bár alapvetően optimista beállítottságú vagyok – a gyár szempontjából ez már az utolsó utáni pillanat.
A kiállítás helyszíne is különleges. Egy immár évek óta üres cukrászda kirakata… Miért itt mutatják be a fotókat?
Varga Éva: A kiállítások általában zárt terekben vannak, ezért is örültem nagyon az ötletnek, mert így bárki megnézheti. A hajdanvolt cukrászda üvegablakai a főutcára néznek, így igazi utcakiállítás lesz. Tulajdonképpen egy könyv anyaga lesz látható, hiszen egy könyvet készítettem a képekből. Egyetlen példány létezik belőle. De míg a könyv csak néhány emberhez szólhat, a kiállítást bárki láthatja, aki erre sétál.
Mi lesz a könyv sorsa?
Varga Éva: Módosítanék még rajta, talán úgy lenne jó, ha lenne néhány oldalas leírás benne a vasgyárról, néhány régi fotó a gyár fénykoráról, azt követnék az én fotóim. Ilyet el tudnék képzelni. Nem bánnám, ha valaki kiadná, 10-15-20 példányban.
Azt mondja, önmagának tartozott a fotósorozattal, a könyvvel. Hogy érzi, megtalálta, amit keresett? Megvan a gyár?
Varga Éva: A magam lelkével egyenesben vagyok, volt egy belső adósságom, szerettem volna ezt megcsinálni, megtörtént, megnyugodtam. De még tartogat számomra valamit a gyár, és szerencsére lesz folytatás: szeptemberben újra lesz művésztelep, ezúttal szobrászokat hív a MissionArt Galéria, köztük engem is. Most már látom a rendszerét, mi hol volt. Tele vagyok tervekkel.
Hajdu Mariann

tovább az eredetihez »




« vissza|a lap tetejére